Ki más lehetne annyira szerencsés, hogy a születésnapi bulija
előtt, amire már hetek óta készült, megbetegszik? Nem kívánom senkinek azt az
érzést, hogy antibiotikummal és fájdalomcsillapítóval kelljen tömnie magát
órákkal az összejövetel előtt. Nagyjából sikerült elviselhetővé csökkenteni a
betegség tüneteit, így, miután a fél gyógyszertárt leerőszakoltam a torkomon, volt
időm arra, hogy előkészítsem a többieknek az alvóhelyét, és utána még át is
öltözhettem. Valamennyit azért sminkeltem, hogy eltüntessem a pirosságot az
orrom körül, de nagyjából ennyi volt az egész. A szeptember huszadikához képest
ez a nap így is maga volt a mennyország – nem éreztem, hogy szükséges lenne
merényletet elkövetnem saját magam ellen és tök jól voltam, egyedül az a fránya
orrhang ne lett volna…
- Na? Hogy festek? – Kiléptem a fürdőből, és tettem egy
háromszázhatvanfokos fordulatot anya előtt, aki egy feltartott hüvelykujjal
jelezte, hogy tetszik neki, amit lát. Persze nem is vártam nagyobb lelkesedést,
lévén, hogy csak egy kék farmer, fekete póló és egy ugyanilyen színű laza
pulcsi volt rajtam, a hajam felét pedig felkötöttem. Úgy néztem ki, mintha suliba
mentem volna, mégis látszott, hogy azért foglalkoztam a kinézetemmel.
- Remekül.
- Köszönöm – mosolyodtam el, majd lehuppantam a kanapéra.
Nem tudtam, hogy a többiek mikor fognak érkezni. Voltam
olyan hülye, hogy rábíztam az általános iskolai legjobb barátnőmre, Diára a
szervezést, aki már igazándiból a testvéremnek számított. Fogalmam sem volt,
mire kell számítanom, azt se tudtam, lesz-e buli egyáltalán. Az egyetlen, amit
tudtam, hogy ott ülök a nappaliban teljes harci díszben, és mást se tehetek,
csak várok.
Végül anya egy ócska trükkel odacsalogatott a teraszajtóhoz;
a kezembe nyomott egy pohár vizet, majd közölte, hogy vegyem be a
gyógyszereimet. Már akkor éreztem, hogy itt valami készül; tekintve, hogy lázasan
keresni kezdte a redőny kapcsolóját, majd mikor egy pillanatra elfordultam,
elkezdte felhúzni azt.
- Mi ez az egész? – vontam fel a szemöldököm értetlenül.
Anya somolygott: - Csak engedek egy kis fényt a házba, miért
vagy ilyen gyanakvó?
Nem szóltam semmit. Higgye csak azt, hogy nem jöttem rá,
miben sántikál. Úgy tettem, mint aki nagyon meglepődik, mikor kinéztem az
üvegajtón és a barátaim arcával találtam szemben magam. Őszinte leszek: kicsit
megdobbant a szívem, és azonnal hatalmas mosoly kúszott az arcomra.
- Srácok, de örülök nektek! – Azután kiáltottam el magam,
hogy kirontottam az ajtón, majd egytől egyig jól megszorongattam őket. Dia
ugyanolyan bunkón nézett ki, ahogy mindig, a kivétel annyi volt, hogy nem húzta
fel a szemüvegét. Szerettem, hogy ne szerettem volna; szinte a testvére volt.
Neki ez a flegma viselkedés volt az életstílusa, de ez egyikünket sem zavarta.
Regi a szőke hajával most is ugyanolyan lányosan volt lány, ahogy általában, de
így imádtam. Aztán ott volt Boni, akit Kiarának becéztünk a göndör haja miatt,
és kivételesen nagyon örültem annak, hogy tudott rám időt szakítani, és eljött
a születésnapi bulimra. És a legjobbat a végére hagytam: Benji, az egyik
legjobb fiúhaverom, akivel tavaly még egy osztályba jártunk, de mindannyiunk
szomorúságára elment másik iskolába. Neki annyira megörültem, hogy legalább egy
percen keresztül el sem engedtem a szőke fejét. Csak kuncogott egy sort és
megsimogatta a hátam.
- Látom, nem veszítetted el a nagyképűségedet – löktem
oldalba, mikor megláttam, hogy a Bélával – aki osztálytársam volt – közös
bandájuk pólóját viseli. A Keys igazából
jobb helyeken maximum arra lehetett volna jó, hogy az éppen haldokló embert
átsegítse a túlvilágra, de Benjit túlságosan is imádtam ahhoz, hogy az arcába
mondjam a véleményem a zenekarukról. Olyan édesen tudott nézni azokkal a
zöldesbarna szemeivel, hogy képtelen lettem volna porig alázni a szánalmasan
rossz együttesüket. Különben is; ő értett a zenéhez, és a hangja is jó volt,
ellentétben Bélával.
- Ingyé’ vót’, most mit csináljak? – röhögte el magát, majd
ismét magához húzott és nyomott egy puszit az arcomra. – Boldog születésnapot,
Lizi.
- Megtudhatom, mit terveztetek, vagy…?
Mindenki csóválni kezdte a fejét, amit hirtelen nem tudtam
hová tenni.
- Előbb odaadjuk az ajándékaid, utána jön a torta. Aztán
mehetünk – kacsintott rám Dia, mire én csak fújtattam egyet. Kellett nekem rábíznom a szervezést…
Persze az ajándékozás és a tortázás izgalmasabb volt, mint
gondoltam: Diától megkaptam a várva-várt Don’t
talk to me, unless you are a footballer feliratú pólómat, amiért állítása
szerint vérrel-verejtékkel dolgozott. Érdemes volt, azonnal beleszerettem.
Bettitől és Bonitól Bayern-noteszt kaptam, amit együtt vettek. Hiába, a
labdarúgás-fanatizmusom eléggé kiütközik… Regi egy szép nyaklánccal ajándékozott
meg, a legjobbat pedig a végére hagytam. Benji egy doboz banános cigit vett
nekem, mondanom sem kell, úgy örültem neki, mint majom a farkának. Igen, sajnos
mindenkinek megvan a maga rossz szokása; kinek károsabb, kinek kevésbé. Nekem a
cigizés jutott… a sok szar miatt, ami régebben történt velem, rászoktam. Nem
vagyok rá büszke, de legalább kezd helyreállni az életem, még akkor is, ha ez a
szokás megmarad.
- Jesszusom, gyerekek! Annyira imádlak titeket! – Szélesen
rájuk mosolyogtam, és odahúztam őket egy csoportos ölelésre.
- Mi is téged. De csipkedd magad, sosem érünk le a
bulihelyszínre – vigyorgott Boni. Rögtön rájöttem, hogy a parkba fogunk menni,
főleg abból az ironikus mosolyból, ami Boni arcán terült el, ezt pedig
megerősítette Dia megszólalása:
- Nem mintha nem két percre lenne… - Inkább nem szóltam
semmit, csak kacagtam egy sort, aztán felkaptam a táskámat, és közöltem a
vendégeimmel, hogy várjanak meg a kapu előtt, elköszönök a szüleimtől.
Öt perc múlva már a park felé tartottunk, miközben
mindenféléről beszélgettünk: suliról, zenéről, videókról, és arról, hogy milyen
volt a tavalyi születésnapom. Nos, az is elég szuperre sikeredett, de azt
hiszem, az már egy másik történet.
- Nem akarok bunkó lenni – ekkor mindenki rám pillantott,
amit meg kell, hogy mondjam, rettentően élveztem -, de mondjátok csak,
szereztetek alkoholt?
Nevetés volt a reakció az enyhén alkoholista kérdésemre,
majd Benji mosolya, amit követően előrántott a táskájából egy üveg bort.
- Megelégszik vele a hölgy, vagy töményebbre gondolt?
- A tequila jobban tetszett volna, de ez is megteszi –
kuncogtam. Persze mindenki a szemét forgatta és szidalmazni kezdett, amiért
beszóltam. Mit tegyek, ha egyszer odavagyok a tequiláért? Ha csak egy alkoholos
italt ihatnék életem végéig, akkor az ez lenne.
Amint odaértünk a parkba, elfoglaltuk az egyik padot. Mivel mindenki
panaszkodni kezdett, hogy nem igazán lakott jól a csokitortával, amit Betti
sütött nekem, azon kezdtünk agyalni, hogy milyen pizzát vegyünk. Lévén, hogy
jobb ötletünk nem volt és a pizzéria úgyis egy köpésre volt tőlünk, így
maradtunk ennél a megoldásnál. Végül maradtunk a számunkra klasszikus
kaliforniainál, ám mielőtt elküldtük volna a lelkes jelentkezőket – Bonit és
Benjit – érte, kicsit lenyugodtunk, és zenehallgatás közben páran rágyújtottunk
egy-egy szál cigire, közben komótosan iszogattunk a borból. Mindenki remekül
érezte magát – főleg én. Nem is kell elmondanom, mennyire szörnyű volt a
születésnapom napja, de ez a buli – még ha az elején is járt – elfeledtette
velem, hogy a szeptember huszadika egyenlő volt egy rémálommal. A bor édeskés, és
a cigaretta pont eléggé banános füstjének íze elegyedett a számban, és ez a
párosítás olyannyira jó volt, hogy képes lettem volna egyes egyedül meginni azt
az egy üveg bort, és elszívni a doboz cigit.
- Boni, menjetek már a pizzáért, éhen döglök – nyögte Betti,
mire mindannyian elnevettük magunkat. Nos, igen, ő volt az a személy, aki
mindig, minden körülmények között képes volt enni. Akárcsak Boni, bár ő nem
adott hangot annak, ha rájött az ehetnék.
- Jó, megyünk, megyünk…
Persze az üres ígéretekből először semmi nem lett, így egy
darabig csak bámultuk egymást, és mindenféle érdektelen témáról kezdtünk
tárgyalni.
- Jó, most már igazán elmehetnétek – morogta Betti, mikor
megelégelte a felesleges beszédet. Benji szíve megesett a lányon, és – kisebb
nehézségek árán, de – elrángatta Bonit az alig két perc sétányira lévő
pizzériához.
- Na, végre! – Betti arcán látszott a megkönnyebbülés, amin
jót derült mindenki.
- Addig mit csináljunk? – néztem körbe a társaságon.
Szokatlanul elhalkultunk, egyedül a telefonomból üvöltő Our Last Night dal volt az, ami emlékeztetett arra, hogy itt
bulinak kellene lennie.
Betti önelégült vigyorából azonnal tudtam, hogy itt kő kövön
nem marad…
- Telefonálgassunk. – Igen. Az a jó öreg telefonbetyárkodás,
amit kisiskolás korunkban még „menőségből” csináltunk, mostanában meg azért,
mert éppen nem jutott más eszünkbe. Persze mostanra már rájöttem, hogy ez csak
addig vicces, amíg te csinálod; a vonal másik végén lévő ember a pokolra kíván
minket. De ez kit érdekel, ha egyszer jól szórakozunk rajta?
- Jaj, ne már – forgatta a szemeit Dia. Nem nagyon érdekelt
minket, amit mond; úgyis mindig belekötött mindenbe. – Semmi értelme.
- Szerinted – vágtuk rá egyszerre Bettivel, majd csillogó
szemekkel lepacsiztunk. – De ezzel várjuk meg Benjiéket, nehogy lemaradjanak –
tettem hozzá, egy kacsintással kísérve.
- Ahogy gondolod – vonta meg a vállát Regi.
- Csongikámat azért felhívhatjuk – nevettem el magam. Betti
hevesen kezdett bólogatni.
Hogy ki is volt az a bizonyos Csongikám?
Előző évben Orfűn voltunk osztálykiránduláson, és találtunk
egy jól hangzó telefonszámot az emeletes ágy alján, amit készségesen
tárcsáztunk is: egy bizonyos Csanádi Csongor vette fel. Volt elég hülye ahhoz,
hogy elviselje a baromságainkat, és olyannyira a szívünkhöz nőtt, hogy amikor
időnk engedte, felhívtuk. Szegény abban a hitben volt, hogy Marisnak hívnak,
165 centiméter magas vagyok és szőke, amiből semmi nem állta meg a helyét a
valóságban.
- Kicsöng – suttogtam. Nemsokkal később meghallottam Csongor
jól ismert mély hangját, ahogy beleszól a telefonba. - Jaj, Csongikám, szia!
Maris vagyok! Emlékszel rám?
- Hogyne-hogyne! – Visszafojtott röhögés, vörösödő arcok,
nekem pedig muszáj volt tartanom magam a szerepemhez.
- Hogy vagy, Csongikám? Mi újság veled?
- Éppen itthon va…
- Jó, és mikor szeretnél találkozni? – Figyeltem a többiek
reakcióját, akik visszafojtott lélegzettel várták, mit fogok kihozni a
szituációból.
- Amikor csak szeretnél – válaszolta a bizonyos „Csongika”,
mire én kutatni kezdtem a memóriámban, de egyszerűen nem akart eszembe jutni,
hol lakik.
- Jó, de… hol is laksz?
- Még mindig Kisújszállás – sóhajtott Csongor unottan. Szegény
úgy érezhette, hogy Maris nem is figyel rá eléggé. Majdnem megsajnáltam.
- Én most itt vagyok Békéscsabán.
- Igen?
- Aha, de én nem vagyok éppen békés… sőt, egészen eleven
vagyok. Ha érted… – Magam sem értettem, honnan hordtam össze ekkora baromságot,
de valamiért akkor és ott rettentően viccesnek tűnt ez a megszólalás, ezért
kénytelen voltam bontani a vonalat, mielőtt még a telefonba kezdek el visítva
nevetni. Akkor örökre elástam volna magam Csongikám szemében. Mindannyian
kacagtunk egy sort, majd amint normalizáltuk a lélegzetvételünket, azon
kezdtünk gondolkozni, ki legyen a következő áldozatunk. A gondolkozás persze
félbemaradt, mert időközben megérkeztek Boniék a pizzával, és mindannyian
ettünk egy keveset azelőtt, hogy folytattuk volna ezt a hülye
telefonbetyárkodást.
- Na, ki legyen a következő? – vonogattam a szemöldököm
szórakozottan.
- Hívjuk fel az Andrást – vigyorgott Betti. Benji jót
mosolygott a dolgon, és szerencsénkre áldását adta a dologra: tudniillik András
nem volt más, mint a Keys basszusgitárosa. Imádtam ugratni azt a srácot,
telefonon nagyon könnyű volt átvágni, és rendszerint jó sztorik születtek
abból, mikor őt hívtuk fel.
Ha
akkor tudtam volna, hogy ez az egyetlen lépés mindent megváltoztat az
életemben…
- Jó, legyen. – Tárcsáztam is a számot, természetesen
lerejtettem a hívásazonosítóm, és vártam, amíg fel nem vette. – Szia Andris!
- Izé… Lara? Te vagy az?
Értetlenül néztem a többiekre, miközben azt tátogtam, hogy
„mégis ki a franc az a Lara”?
- Persze, hogy én vagyok. Meg se ismered a hangom? – Csak
reménykedni tudtam abban, hogy ennek a „Larának” nincs semmi köze az Andráshoz,
és, hogy nem csinálok nagy galibát.
- Szia Lara! Be vagy tépve? – A hangján érződött, hogy
totálisan be van rúgva, azt se tudja, milyen évezredet írunk, nemhogy azt, hogy
nem azzal a bizonyos Larával beszél…
Benji a háttérben röhögött, a lányok pedig próbáltak nem túl
hangosan visongani Andris szokásos alakításán.
- Ó, nem, dehogy. Csak gondoltam felhívlak.
- A Benji ott van? – Na, itt mindannyiunkból kitört a
röhögés. Lebuktunk.
- Itt vagyok, te szaréletű! – vette el a telefont Benji, és
széles vigyorral az arcán hallgatta, ahogy Andris kiosztja a fenébe, majd
miután megunta Benji ócsárlását, közölte, hogy valami haverjával iszogatnak a
városban. – Gyertek mán’ ki a parkba hozzánk, tudod! Nagy buli van, vannak
csajok, meg minden.
- Jól van. Nézünk buszt, aztán jövünk. Majd hívlak.
Azzal lerakta. Röhögve néztünk egymásra, és beletelt
legalább öt percbe, mire összeszedtük magunkat és eljutott a tudatunkig, mi is
történt.
- Tényleg kijönnek? – kérdezte Dia. Megvontam a vállam.
Azzal se voltam tisztában, kit takar a többesszám, és őszintén szólva, nem is
izgatott. Láttam magam előtt, hogy megjelenik Andris a haverjával nem túl józan
állapotban, és már előre röhögtem az egészen.
- Az Andrist elnézve elég valószínű – vonta meg a vállát
Benji, majd ismét slukkolt a cigijéből. – Legalább nem unatkozunk.
- Ja, az tuti – feleltem vigyorogva.
Az események iszonyatosan felpörögtek, miután megkaptuk
Andris második telefonhívását, miszerint ott állnak a buszmegállóban és a
21:15-ös busszal jönnek, majd menjünk ki eléjü. Az állam nagyjából a földet
verdeste ebben a pillanatban, és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy
Andris és a haverja vannak annyira idióták, hogy kibuszozzanak hozzánk, csak
azért, mert Benji azt mondta nekik. De igen, tényleg így volt, és ezt nagyjából
akkor fogtam fel, mikor fél tíz előtt pár perccel odaértünk a megállóhoz
Diával, Bonival és Benjivel, és arra vártunk, hogy megérkezzen a két idióta.
- Te, Benji. – A srác felvonta a szemöldökét és rám emelte a
tekintetét. – Az Andris haverja jól néz ki?
Benji kaján vigyorral az arcán bólogatni kezdett.
- Ó, de még mennyire! Még én is ráhajtanék.
Egy tankkal, tettem hozzá magamban, de inkább csak
biccentettem egyet. Valahogy az „Andris haverja” és a „jól néz ki” jelzők nekem
nem fértek meg egymás mellett, ezért rá se bagóztam arra, amit Benji mondott.
Csak álltam ott, magam előtt összefont kezekkel, és azon gondolkoztam, mikor ér
már ide az a nyomorult busz a két barommal, és mikor mehetünk vissza a parkba és
élvezhetjük tovább a születésnapomat.
Aztán teljesült az álmom. Megérkezett a jármű, nekem meg
azonnal feltűnt András alakja, és a hülye szemüvege. Aztán jött az, amire
tényleg nem számítottam. Megpillantottam a haverját is, és azt hiszem, akkor
hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy melyik bolygón vagyok. Még a sötétben
is kitűntek kék szemei, és azzal a laza mosolyával azon nyomban elvette a
maradék eszem. Az első gondolatom az volt, hogy berángatom egy bokorba, és nem
érdekel, mit szólnak a többiek, én csak azért is megerőszakolom, de végül
maradtam annál, hogy csak álltam ott, igyekezve közömbös arccal nézni rá, hiába
mozgatott meg bennem valamit már egyetlen pillantásával.
- Liza, én akkor jöttem rá, hogy a szülinapodra jövünk,
mikor felszálltam a buszra – karolt át röhögve Andris mikor odaért mellém, mire
én erőltetetten felnevettem. Nem tudtam kiverni a fejemből a magas, fekete hajú
srác mosolyát, és csak arra tudtam gondolni, hogy pontosan úgy néz ki, mint az
általam elképzelt „álompasi”. – Boldog szülinapot!
- Ma van a születésnapod? Isten éltessen – mosolygott rám az
álompasim, mire összeugrott a gyomrom, és emlékeztetnem kellett magam arra,
hogy nem tudok egymás után kétszer ugyanazon lábammal lépni.
- Huszadikán volt, de köszi. – Játszottam az érdektelent és
a flegmát, mert fájt beismerni, hogy hosszú idő után jött olyan, aki
szimpatikussá vált már az első pillanatban.
Annak érdekében, hogy a visszaút ne teljen túl kínosan,
besoroltam Dia és Boni mellé, majd igyekeztem elterelni a gondolataimat a
mögöttem sétáló srácról. Többé-kevésbé sikerült is, így egész hamar elment az a
tíz perc, amíg visszaértünk a parkba.
- Meghoztuk a két barmot – kiáltottam el magamat, hogy
odavonzzam Regi és Betti figyelmét, akik éppen a hintán ülve beszélgettek
valamiről.
- Ez az, máris teljes az életem – dünnyögte Betti. Tipikus
reakció volt ez a részéről, nem is vártam nagyobb lelkesedést.
Nem tudtam elnyomni magamban a késztetést, hogy megkérdezzem
a srác nevét, így azonnal rá is kérdeztem nála, hogy mégis hogy hívják. Először
a becenevén mutatkozott be, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni… egyszerűen
képtelen voltam az embereket ilyen idétlen néven hívni, és most komolyan, mégis
melyik épeszű élőlény hívatja magát Csillagpingvinnek?
- Az igazi nevedre gondoltam – tettem hozzá, csak hogy
konkretizáljam a dolgot. „Csillagpingvin” oldalra döntötte a fejét, és
elgondolkozott.
- Most mondjam meg? – kérdezte incselkedve.
- Légy szíves – forgattam meg a szemeimet, hangom enyhén
szarkasztikus volt.
- Dani vagyok.
Azonnal beleszerettem a nevébe… is.
Ezután következett egy rövidebb élménybeszámoló a részükről,
hogy mégis hogy kerültek oda hozzánk. Egy darabig figyeltem, esküszöm, de egy
idő után elvesztem Dani szemeiben, és a hangja is csak monoton dörmögésnek
hallatszott, a szavait szinte képtelen voltam kivenni. Pedig semmi sem érdekelt
jobban a mondandójánál. Na, jó, talán a kezében szorongatott vodka…
Persze Andrisék a rögtönzött mesélés után azonnal lecsaptak
a pizza maradékaira, majd miután készségesen elfogyasztották azt a pár
szeletet, azzal ütöttük el az időt, hogy a doboz tetejére rajzolgattunk.
- Úristen, de szépen rajzolsz! – fakadtam ki, amint
megláttam, hogy Dani mindenféle pónikat, és boldog vodkásüvegeket rajzol a
doboz üres felületére.
- Egy animátornak kell is – közölte fel sem nézve, halvány
mosollyal az arcán. Idegesített, hogy felém se fordul és pár szóval lereagál,
ezért próbáltam beszélgetést kezdeményezni:
- Animátor vagy?
- Annak tanulok. – Pár másodperc erejéig nézett csak a szemeimbe,
de olyan volt, mintha a lelkemig hatolt volna a tekintetével. Hát, ennyit a
nagy dumálásról.
Miközben néztem, ahogy alkot, azon gondolkoztam, hogy jobb,
ha egy jó darabig nem veszek semmiféle íróeszközt a kezembe, mert
megszégyeníteném saját magamat a pálcikaembereimmel és a többi firkálmányommal.
Aztán valahogy szóba került, hogy miért pont egy parkban
tartjuk a szülinapomat, meg egyáltalán, hány éves lettem. Először nem volt
ínyemre választ adni, mert Dani már ránézésre elmúlt tizennyolc, és biztosra
vettem azt is, hogy minden létező esélyemet elveszítem nála, ha megtudja, még
csak tizenhat vagyok. Végül, talán a bormámor, vagy a kezembe kerülő vodkából
lehúzott másfél-két korty hatására, vagy egy belső késztetés következtében, de
elregéltem nekik, hogy kerültünk ide, és, hogy édes tizenhat vagyok. Legnagyobb
meglepetésemre Dani szemében egy fikarcnyi jelét sem láttam annak, hogy lenézne
a korom miatt, és ez nagyon feldobott.
A rajzolgatásnak vége szakadt, ezután egy darabig csak
álltunk egy elég szabálytalan körben a pad mellett, és hallgattuk, ahogy Dani
és Andris mindenféle történeteket mesélnek, amiken magamban nagyon jól
szórakoztam, de kifelé ezt egy halvány mosollyal jeleztem csak. Nem egyszer
próbáltam elkapni Dani tekintetét, de valahogy sosem sikerült, vagy ha mégis,
pár másodperc múlva már rég mást bámult. Igyekeztem úgy tenni, mint akit ez
egyáltalán nem érdekel, sőt, mint aki magasról tesz arra, hogy ez a
„Dani-gyerek” egyáltalán itt van, úgyhogy társultam a hintázó Bonihoz, és a
telefonomon bekapcsoltam egy Our Last
Night számot. Azt dúdolgatva hallgattam, ahogy nyikorog a hinta, és
néha-néha elkaptam egy-egy mondatfoszlányt a pad mellett ácsorgók
beszélgetéséből, de összességében, biztos voltam abban, hogy sokkal jobban
elleszek itt, távol Danitól és a miatta előjövő gyomorgörcstől, na, meg attól a
késztetéstől, hogy megcsókoljam. Bonival a zenéről kezdtünk el beszélgetni, és
olyannyira elhúzódott a diskurzusunk, hogy egy idő után arra lettem figyelmes,
hogy a „kör” megszűnt létezni, és már csak az ácsorgó Regi és Benji maradt
belőle. Andris és Dia a padon ülve beszélgettek, Dani pedig éppen a többiektől
távol álldogált, és valahogy nem tudtam eldönteni, mi a fenét csinál.
- Nem megyünk el sétálni? – vontam fel a szemöldökömet, mire
Boni egyetértőn bólintott, így felpattantunk, és elindultunk a régi suli felé. Dani
mellett mentünk el, aki azonnal felkapta a fejét, látva, hogy elindultunk az
ismeretlenbe.
- Ti mit csináltok?
- Sétálunk – vágtam rá hűvösen. Aztán kicsúszott belőlem egy
kérdés, amit nem akartam feltenni: - Jössz te is?
Dani elmosolyodott, amivel elérte, hogy egy pillanatra
elfelejtsek levegőt venni.
- Megyek.
Így történt, hogy bal oldalamon Danival, jobbomon pedig
Bonival elindultunk át a legnagyobb sáron a járdára, közben mindenféle
érdektelen dologról beszélgettünk. Vagy nekünk lányoknak járt a szánk, vagy
éppen Dani mesélt valamiről – ennek az volt a hátránya, hogy szinte megfájdult
a nyakam, miközben őt néztem.
- Te, hány centi vagy? – Éreztem, hogy Boni mellettem
visszafojtja a röhögését, ezért azonnal korrigáltam magam. – Úgy értem,
magasságra…
- Aha, persze – vigyorgott gúnyosan Dani. Biztos voltam
abban, hogy paradicsomszínű lett volna az arcom, ha olyan típus lettem volna,
aki képes elvörösödni a kínos helyzetekben. Hála Istennek, amiért sosem voltam
pirulós fajta. – Amúgy nem tudom. Bőven száznyolcvan felett.
- Azt látom – dünnyögtem.
Szerencsére jegeltük a témát, és valami teljesen másról
kezdtünk el beszélgetni, mielőtt elértünk volna a suliig. Először meg akartuk kerülni
az épületet, de aztán meggondoltuk magunkat, és inkább visszafordultunk.
Javarészt csendben, dohányfüstöt fújva sétáltunk, volt, hogy váltottunk egy-egy
szót, de végre nem éreztem azt, hogy feszengenék Dani mellett. Kicsit
megnyugtatott a tudat, miszerint ő is csak egy ember, és lehet vele
beszélgetni. De még hogy!
Mikor visszaértünk, Bonival még visszaültünk kicsit
hintázni, én pedig igyekeztem ignorálni Andris elég csípős odaszólásait, szóval
ahelyett, hogy ezen törtem volna az agyam, inkább bekapcsoltam a telefonomon a
zenét, és Bonival kezdtem el társalogni. A szívem szüntelenül zakatolt, még
mindig nem tudtam túltenni magam Dani mosolyán és nevetésén, pedig igyekeztem,
tényleg. Boni csak a fejét csóválta, és próbálta elhitetni velem, hogy ha önmagamat
adom, nem lesz semmi gáz. Hittem neki. Végül is, veszíteni valóm nemigen akadt.
Miután meguntuk a hintázást, Bonival magam mellett
elindultam a helyünk felé – ekkor indult be a telefonomon a Radioactive, amit hangos ujjongással
fogadtunk.
Nem tudom, hogy a bennem lévő alkohol miatt, vagy csak
szimplán azért, mert imádtam ezt csinálni, de Bonival elkezdtük énekelni a
dalt, elég hangosan, és csodával határos módon, majdnem tisztán. Aztán arra
lettem figyelmes, hogy Dia lecsitítja Bonit, és közli a többiekkel, hogy
hallgassanak, mert nagyon jó hangom van. Én pedig csak mosolyogva, lehunyt
szemekkel daloltam tovább, nem törődve azzal, hogy minden szem rám szegeződik,
ahogy azzal sem, hogy Andris és Dani összesúgnak, valami „azt a… de jó hangja
van”-féle mondatot. Csak élveztem, hogy végre azt tehetem, amit szeretek.
Nyilván az a jó pár korty vodka is közrejátszott, bár részeg még nem voltam, de
eléggé be voltam csiccsentve ahhoz, hogy hezitálás nélkül kezdjem el énekelni a
dal refrénjét.
- Ugye? – pillantott a két leesett állú srácra Dia, mikor a
dalnak vége lett, én pedig nagy szemekkel körbe néztem, nem értve, mégis mi ez
a nagy csend.
- Igazad volt – biccentett András, mire én csak felnevettem.
- Tök hamis volt, mit akartok már – túrtam zavartan a hajamba.
Mindenhová néztem, csak az engem meredten bámuló Danira nem. Tekintete szinte
égetett, aztán mikor felé fordultam, és szembe találtam magam azzal a
mosollyal, ami akkor fogadott, mikor leszállt a buszról, inkább fogtam a
vodkásüveget, és ittam belőle jó pár kortyot, hátha az alkohol elfeledteti
velem azt a különös tényt, miszerint elég erős vonzalmat érzek egy majdnem
idegen iránt.
- Ez hamis? – rökönyödött meg Dani. – Gyönyörű hangod van.
Válaszul csak lehajtottam a fejem, és kábán mosolyogtam,
amit valószínűleg egyikük sem látott, mivel a hajam tökéletesen eltakarta az
arcom.
Nem sokkal később mindenki előkerült, és a padon ülve
cigiztünk, ittunk és beszélgettünk. Dani mellett kaptam helyet, lábanink pedig
szinte összeértek, és hálás lehettem azért, hogy csak ennyi testi kontaktus
volt köztünk, lévén, hogy a mellém befurakodó Betti miatt először majdnem Dani
ölében kötöttem ki. Próbáltam részt venni a kommunikáció azon részében, amiben
Dani nem, és csak reméltem, hogy neki nem tűnik fel az, hogy túlságosan is
próbálom kerülni a vele való társalgást. Féltem, hogy ha találnánk közös témát,
utána túlságosan is megkedvelném…
Egy idő után viszont kedvet kaptam ahhoz, hogy sétáljak, és
kicsit kiszellőztessem a gondolataimat.
- Valaki jöjjön el velem sétálni! – Egyedül nem mehettem,
majdnem éjfél volt már és veszélyes ez a környék.
- Már megint? – forgatta a szemét Boni.
- Na, gyere velem! – Boni megcsóválta a fejét, ezért muszáj
volt tovább próbálkoznom. – Betti?
- Én biztos, hogy nem.
- Dia…?
- Felejts el.
Benji és Regi már a közelünkben sem voltak, valahol távolabb
élvezték egymás társaságát, Andrist meg előbb fojtottam volna vízbe, minthogy
sétálni menjek vele, így egyetlen lehetőségem maradt. Vettem egy mély levegőt,
és felé fordultam.
- Dani? Eljössz velem sétálni?
A srác elmosolyodott, felpattant, majd zsebre vágta az
asztalon heverő cigis dobozát.
- El.
