2017. augusztus 6., vasárnap

Bevezető

2016. 09. 20.

Azt hittem, hogy ez a nap remekül fog alakulni. Lévén, hogy szeptember huszadika van és ma töltöm a tizenhatodik életévemet, mindennek simán kell mennie, kérem szépen! Aha. Ehelyett mit kaptam? Pofonok tömkelegét.
Az első olyan pillanat, amikor rájöttem, hogy a mai minden lesz, csak tökéletes nem, nagyjából hajnali fél öt tájékára tehető, mikor is az ébresztőm hangosan üvöltött fel, én pedig csak néztem, mint borjú az új kapura, mert nem fél ötkor, hanem fél hatkor kellett volna megszólalnia a Welcome to the Jungle-nek. Aztán rájöttem, hogy én voltam a ludas, és egy órával előbbre állítottam be a csörgést, mint kellett volna. Csúcs, megint Louis Vuitton táskákkal a szemem alatt mehetek be abba a lepratelepbe, amit jobb helyeken iskolának hívnak…
A következő sorscsapás ötkor ért, mikor már kellőképpen magamhoz tértem ahhoz, hogy elkezdjek felöltözni. Vagyis, elkezdtem volna, ha ott lettek volna a kikészített ruháim, ahol hagytam őket – fél hatig vadásztam a farmeremet és a sötétkék ingemet, mire rájöttem, hogy csak szerettem volna előkészíteni őket: mindkettő a helyén volt, és gúnyosan mosolyogtak rám, mikor lerángattam őket a polcról. Mindegy is. Hogy tetézzük egy kicsit: leestem a lépcsőn, leforráztam a kezem vízzel, elestem az udvaron, otthon hagytam a táskám, ezért félúton vissza kellett fordulnunk, és még a suliból is elkéstem… szóval, ez a szeptember huszadika mindenhogy indult, csak csodálatosan nem.
- Varga Eliza, mégis merre járt? – A történelemtanár összevont szemöldökkel meredt rám, mikor csapzottan beestem az osztályterembe 8:47 perckor. Feljebb toltam fekete keretes szemüvegem, lihegtem egy sort, majd összeszedve a maradék büszkeségemet kihúztam magam.
Elmehetsz az anyádba, Puskás, szerinted hol voltam?
- Elnézést, tanár úr, lerobbant a buszom – dünnyögtem végül, majd kínosan elballagtam a leghátsó sorba, ahol lehuppantam a helyemre, a legjobb barátnőm, Betti mellé. Gonosz mosollyal az arcán felém fordult.
- A késés az én reszortom – bökött oldalba játékosan, mire én csak a szemeimet forgattam. Lehámoztam magamról a fekete bőrdzsekimet, majd előhalásztam a töri füzetem és egy tollat; legnagyobb szerencsémre olyat találtam, ami nem fogott, szóval kénytelen voltam kérni egyet Bettitől, aki kivételesen kisegített, így legalább nem a véremmel kellett jegyzetet készítenem. Bár, elnézve az addigi szerencsétlenkedésemet, az lett volna a legkevesebb.
Mit ne mondjak, élvezetes volt úgy végigülni egy töri órát, hogy az öreg Puskás minden második percben megajándékozott egy gyilkos tekintettel, és amikor csak lehetett, felszólított, hogy válaszoljak az idióta kérdéseire. Szegény elég érzékeny lelkületű volt, és ha valaki akár csak egy perccel később is ért a terembe, mint ő, azt különös figyelemmel kísérte a fennmaradó negyvennégy percben, és igyekezett elvenni a kedvét mindentől. Nos, az én maradék életkedvemet ügyesen elszívta, így amint kiment a teremből, lemondón nyögtem egyet, és a padra borultam.
- Liza, ne csináld már – kezdett el rázogatni Betti. Na, igen. Ő volt az, aki sosem hagyta, hogy elsüllyedjek az önsajnálat tengerében, és neki köszönhettem, hogy még mindig erősítettem jelenlétemmel a 10. B-t, mert ha ő nem lett volna, már rég kiugrottam volna a negyedikről… vagy ötödikről, hogy biztosra menjek.
- Mit? Az életem el van cseszve, még a nyomorult születésnapomat se élvezhetem ki, mert valaminek mindig történnie kell! – Betti csak a plafont bámulta, és úgy tett, mint aki nem hallott semmit.
- Ne drámázz má’ – lökte meg a vállamat nevetve. Köszönöm, ezzel a tanáccsal igazán sokra megyek, Bernadett. Nem reagáltam, csak a hátamra kaptam a táskámat, és elindultam az ajtó felé, hogy otthagyjam egymagában a sötétbarna hajú barátnőmet. – Hová mész?
- Órára – kiáltottam unottan, majd idegesen kimentem a teremből.
 Éreztem, hogy ez a nap maga lesz a pokol, főleg azért, mert már a reggelemet is ügyesen elcsesztem a félreállított ébresztővel, és igazam is lett. Valahogy minden tanár megtalált magának, és amiből csak lehetett, szívattak, de úgy az ötödik óra környékén úgy döntöttem, inkább teljesen figyelmen kívül hagyom, hogy melyikük mit akar, és alszom a padon fekve. Ezzel persze azt értem el, hogy az irodalomtanár még jobban megutált, az osztályfőnököm pedig odahívott magához a szünetben kérdőre vonás céljából. A párbeszéd nagyjából úgy zajlott, hogy ő próbált rájönni arra, mégis mi ütött belém, én meg igyekeztem nem elaludni. A napom fénypontja az volt, mikor háromkor kicsengettek, és Bettivel együtt elindulhattunk az Árkádba, hogy bekapjunk valamit. Lévén, hogy szülinapos voltam, kivételesen a barátnőm fizetett – ami szinte történelmi eseménynek számított, mivel a lánynál sosem volt pénz -, szóval legalább egy kis örömöm volt. A nagy partik és engem ünneplő tömeg helyett kaptam egy ebédet, meg a tudatot, miszerint a barátaimmal közös bulira még több mint egy hetet kell várnom. Hát, Liza… az élet az kemény.

2 megjegyzés: